*Az évek gyorsan teltek el. Legalábbis az a kevés, ami idáig szinte elrepült Misanar felett. A felszíni népek tökéletesen alkalmazkodtak az új valláshoz, mely a békét, és a jóindulatot hirdette. Az évben egyszer minden faluból, és kisebb városból a fővárosba zarándokoltak a népek, fiatal gyermekeikkel a vallás legnagyobb ünnepén, Az Ezüstarcú Vándor Ünnepén, hogy a papnők, és az Árnyak Atyja előtt is bemutassák, és kihirdettessék gyermekeik nevét. Furcsa szertartás volt ez, és látszólag nagyon sokat jelentett a tartományon belül, mert ilyenkor ingyenesen szállították fel a családokat Misanarba, a Katedrálisba.
A szertartás maga is szintén elbűvölő volt, bár egy idegen szem első pillanatban a kellékek láttán kissé más felé gondolhatott. A katedrális ilyenkor kígyózó sorokkal telt meg, a sokaság javát ilyenkor fehér pendelyt viselő kisgyerekek alkották. Mindegyiknek hosszú lófarokba volt a haja fogva, függetlenül attól, hogy fiú volt, vagy leány. A Katedrális oldalszárnyait is megnyitották ilyenkor, így több helyen egyszerre folyhatott a Névadás Ceremóniája. A papnők, vagy az Árnyak Atyja hívására előre lépett egy gyermek, és felsegítették a hajó végében épített oltárra. Ő nyugodtan lefeküdt, mire a papnő meglendítette az áldozókét, és a lófarkat lemetszette egy mozdulattal. Ezek után a haj nagy része egy gödörben, míg két tincs két külön helyen végezte. Az egyik, egy felcímkézett palackban, míg a másik egy bőr hengerben, a családhoz került.
Ekkor kaphatta meg a gyermek azt a nevet, melyet a család szeretett volna. A katedrális környezetében ugyan csönd honolt mindig, de ilyenkor az épület monstrum előtt nyugvó tér, megtelt árusokkal, kiabáló kofákkal. Talán Misanar legnagyobb ünnepe volt ez.
Most sem kezdődött az egész másként. A gyermekek sokaságának csivitelése töltötte be a termet. Ám a mai napon a Szent Almo árvaház gyermekeinek avatása zajlott. A nevelőnők pisszegtek a gyermekekre, hogy maradjanak csöndben, hiszen mégis csak egy templomban vannak, de ennek a csitításnak vajmi kevés ereje volt. Izgatott zsivaj lengte körbe az amúgy komor épületet.
Lior egy kékes-fekete köpenyben állt az egyik mellékhajó oltáránál, és épp a következő gyermeket szólította, aki izgatottan mászott fel az emelvényre. A szürke szemű férfi a ketébe fogta a fekvő lányka haját. Végig simított rajta párszor, majd a másik kezével szépen levágta a jókora fonatot.
- Innentől a Neved, melyen majd szólítanak, Ezüstél Olilla!
* Hangzott fel a férfi kellemes baritonja, majd a lányka lecsusszant az oltárról. Megkapta a kis bőrtokot a hajával, majd megindult a kijárat felé büszkén a nevére.
A férfi szemei egy pillanatra ködbe borultak. Ez kívülre nem látszott…de ő nagyon jól tudta már, hogy ez micsoda.
Pillanatokkal később egy zöldellő fennsíkon találta magát. A rét közepén egy fiatal lányka üldögélt. Ha nem tudta volna kicsoda, talán ha húsz tavaszt látottnak tippelhette volna. Éjfekete haja lágyan hullámzott a csillogó fényben. Szemei akár a nyári ég, oly kékek voltak. A virágokkal játszadozott, majd felpillantott a férfira, és megszólalt.*
- Üdvözöllek hűséges Vadászom. Öröm ismét látni téged. Kissé nehezemre esik, hogy olyan távol vagy, és oly keveset látlak.
*Dorombolta a nő bársonyos hangján. A férfi a kezeire pillantott. Hófehér volt a bőre. A körmei éjfeketék, és hegyesek. Kétség sem fért hozzá, hogy ismét abban az alakban van, amibe akkor született, amikor az Úrnő kinézte magának. Az alabástromfehér bőrű szép arcú elf alakjában. Csak lassan letérdelt mellé, a sarkaira ülve, és úgy pillantott a furcsa szépségre.*
- Úrnőm. Hiszen te parancsoltál le abba a világba. Te mondtad, hogy ott kell megpróbálnom rendet hoznom.
*A válaszra a lány csak felkacagott csengő hangján.*
- Ez teljesen igaz Kedves. Ez teljesen igaz. És… bármennyire is szeretném… most sem azért kértelek ide, mert a kedvem akarom benned tölteni. Sajnos erre most nincs időm…hacsak…de nem. Figyelmezetni akarlak. Az egyik Homályangyal… megkörnyékezte a szövetségesed palotáját. Jó lesz sietned, mert az életére tör. És…akármilyen erős… tudod, hogy a Homályangyalokra csak Mi tudunk felkészülni, akik ismerjük a mibenlétüket.
* A férfi csak bólintott, majd a nő felé mozdult, és arcon csókolta.*
- Menj…imádott Vadászom. Menj, és óvd meg.
Majd egy pillanat múlva ismét a katedrális hajójának zsivaja vette körbe.
Egy intésére papnők termettek körülötte, ő pedig csak halkan szólalt meg.*
- Most el kell mennem. Tudjátok a dolgotokat. A ceremóniáknak folytatódni kell.
Azok pedig zokszó nélkül vették át a Főpap helyét.*
Tárgy: Macskaléptű Szűz Katedrálisa 
Vas. Aug. 07 2011, 10:26
